Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Számomra a legszebb emberi jellemvonás a segítségnyújtás.

2009.10.16

Mondják, hogy régen, az ókorban egy híres filozófus, bizonyos Biász, egy városban élt, és a várost az ellenség felgyújtotta. Az emberek fejüket veszítve menekültek az égő, lángoló városból, és mindenki vitte magával a kis motyóját, éppen azt, amit kézbe tudott kapni. Egyedül Biász, a 7 görög bölcs egyike futott egymagában. Semmit nem fogott a kezében, semmi nem volt a hátán, semmit nem menekített a házából.
- Hát, te Biász! Hát neked nincs semmid? - kérdezték tőle.
- Én mindenemet magamban hordom. - felelte Biász.
Az ember legnagyobb értéke az, amivé válik, ami belül a lelkében kialakul. Vagyis a jellemtulajdonságuk. A legnagyobb értékeket belül hordjuk. Persze szükségünk van külső értékekre is, nyilván kell ennünk, innunk, meg kell élnünk, valahol laknunk kell, természetes, hogy ezeket a külső értékeket sem becsüli le az az ember, aki a jellem mindenek felett való értékét hangoztatja. De annyi bizonyos, hogy a külső értékek változékonyak, ingatagok, bizonytalanok, a belső értékek ezekkel szemben állandósulhatnak, megrögzülhetnek.
Tulajdonképpen mi is a jellem? Az állandósult jó tulajdonságok összessége a jó jellem, és az állandósult rossz tulajdonságok összessége a rossz jellem.
Az életben az emberek úgy gondolkoznak, hogy amivé én válok belül, azt az életem, a sorsom szabta ki rám,  s a körülmények, a helyzetek, a cselekmények hozták létre.
A körülmények által formált jellem ingatag és zavaros, ellentétek halmaza.
Azonban a jellemvonások csak úgy, véletlenszerűen nem  ragadnak az emberre. A  nagy sorsfordító helyzetek, a nagy megpróbáltatások legfeljebb csak csiszolnak bennünket  Jellemünk nem tőlünk függ.  Az értelemmel bíró ember képes elméjében ezt a fontos kérdést logikusan átgondolni. Képes tudatosan is készülni jelleme formálására. Lelkének minden rezdülése döntésre készteti, és a döntések, mint irányjelző táblák vezetnek olyan utakra, amelyek a jellemet formálják. Az útválasztás mindannyiunk felelőssége. 
A jellem tehát kialakult tulajdonságok összessége. Vajon meg lehet-e ragadni, hogy a jellemnek melyek az alappillérei? Egyik pillér az akaraterő fejlesztése, a másik az önuralomhoz való hozzászoktatás. Azt az embert nevezzük nemes, jó tulajdonságokkal bíró embernek, akiben van egy bizonyos céltudatosság, küldetéstudat, aki tudja, hogy, mi a feladata az életben. Aki, ha találkozik olyan eseményekkel, ami gátolná célja elérésében és akadályok tornyosulnának előtte, akkor is megőrzi a nyugalmát, és nem megy fejjel a falnak. Nem csapkod jobbra és balra, hanem tudja, hogy ha ő kitart a céljai mellett, előbb-utóbb ezek meghozzák a gyümölcsüket.
Vajon az emberi jellem kialakulása az életben hogyan történik? Már kisgyerek korunktól fogva, aztán ifjú éveinkben, hogyan is alakul ki egy ember jelleme? Sok száz és ezer összetevőből nyilvánvalóan. A jellemképződés áttételes kapcsolatban áll a lelkiismerettel, az igazság kérdésével, az igazságkereséssel. Minden embernek, aki nekivág az életnek, először azt kell tisztáznia, hogy miért is élünk. Mi az igazság? Hogyan lehetek igazságos? Ha magamnak megkövetelem az igazságosságot, és elvárom, hogy velem méltányosan bánjanak, én hogyan gyakorolhatok igazságos és méltányos hozzáállást annyi emberrel szemben, ahánnyal gyermekkoromtól közvetlen vagy közvetett kapcsolatba kerültem?
Egyik legfontosabb dolog, hogy mennyire vagyunk igazságosak. Amit magunknak elvárunk, azt mennyire biztosítjuk más embereknek? Igazságosnak, becsületesnek, tisztességesnek lenni a jellem előtt a legfőbb mérték. Lehet becsületes az ember egy olyan világban, amely nem éppen a becsületesség légkörét sugallja?
Gondoljunk csak azokra, akiknek példát kéne mutatni! Parlamenti államférfiak milyen könnyen sodródnak önérdekű vitákba ott, ahol gyermekek, szegények, idős emberek, betegek életének jobbítását kéne higgadtan megbeszélniük. Milyen jellemre mutat ez a magatartás?
Naponta tapasztalom a kiszolgáltatott emberek tehetetlen vívódását és a csökkenő reményt, amelyet megérteni képtelenek.
- Ez nem lehet igaz, - mondják, pedig a  bebizonyosodott igazság, mint a felhők felé emelkedő lufi, úgy illan el.
Gyermekkoromban azt hittem, a felnőttek bölcsek. Bár összeszorult a szívem, amikor majdnem kopaszra levágták a hajamat vagy hideg télben kint felejtettek az udvaron és a korai sötétedésben fogvacogva remegtem, bizalmam mégis visszaállt. Ez volt a túlélés módja. Aztán megtudtam, hogy valaki elhagyta a gyermekét, és gyomorgörcsöm támadt. Senki se tudta, miért hánytam. Később megtapasztaltam az "értük élünk" betanult frázisát, amelynek gyakorlatát alig tartották be néhányan. Legyen övék az érdem. S, hogy milyen napjaink világa? Hol van ma az ember? Én aktákat, papírhalmazokat látok csupán! Már se idő, se erő nincs szinte senkire, nemhogy az emberekre.
Ezért én a legszebb emberi jellemvonásnak a segíteni akarást és tudást tartom. A jó szó is segítség. Hiszen ki ne derülne fel pár kedves mondat hallatán? Nem beszélve arról, hogy a vidám tekintet visszaköszön és lelket üdít.
Az általános iskola 8-dik osztályát végeztem, amikor megtudtam, hogy a magyar tanárunk kilép az iskolából. Papíron is kommunizmus volt  és senki se taníthatott, aki templomba járt, s fölvállalta azt. Nem közölt velünk semmit, csak azt, hogy nem hagy el minket. Az évzáró után mondott fel. Vékony alkatú volt, szemüveges, olyan igazi tanártipus. Később fülembe jutott, hogy kubikos munkát végez, ez nagyon megrendített. Ő, aki irodalmat tanított, s aki úgy beszélt Petőfiről, mint egy szívéhez közel álló barátról, kezében talicska nyelét fogja, s izzadva gürcöli át a napokat. Amíg segítenie kellett, segített. Eligazította az osztályt szépen, rendben. Tudta, mikor hol a helye. Bátran ki lehet jelenteni, hogy céltudatossága, küldetéstudata példává vált mindannyiunk számára. Jellemét nem a körülmények barkácsolták össze, annak alappillérei a saját meggyőződésére épültek.
Segítségre egész életünkben nagy szükségünk van. Az ember társas lény, hosszú ideig nem tud meglenni egymagában. Mégis szétfeszíti a magány, főleg ha idős és gyenge. Hol rontottuk el a segítségnyújtást és miért? S mióta van ez így?
Diogenész a görög bölcselő egy mécsessel a kezében járta Athént világos nappal. Megkérdezték tőle: -  Diogenész mit csinálsz? Süt a nap, s te egy mécsest tartasz a kezedben? - Diogenész ezzel a két szóval válaszolt: EMBERT keresek.

 

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

emil_m@freemail.hu

(Emil, 2011.03.16 15:20)

Ez mire volt jo