Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


15-17 évesen

2009.05.15

15-17 évesen

Amíg második otthonomat a kórház jelentette, boldog voltam, amikor nyár elején hazamentem. Amióta intézetben élek, szomorú vagyok. „A gondolkodásnak van célja, az álmodozásnak nincs.” Victor Hugo nem jól tudja. Az álmodozás célja a gondolkodásra való tanítás. Ha gyermekkoromban nem álmodoztam volna mondjuk Isten csodálatos, örök virágokkal büszkélkedő kertjéről, miféle gondolataim lennének most az életről?
Akad-e még valaki, akinek annyit köszönhetek, amennyit neked? Fogok-e még valakit napról-napra úgy várni, ahogyan most téged? Mi vonz közénk az intézetbe? A sokféle szórakozás helyett miért minket választasz? Örülünk neked, felvidítasz bennünket. Jó beszélgetni veled. A kinti élet morzsáit hozod közénk. A legkedvesebb barátnőm vagy és félek, hogy szétválik az utunk. Találkozom-e még olyan emberrel, aki moziba és színházba visz, aki csak velem tapsol végig egy heat koncertet? Azt mondtad, érek annyit, mint te, s a jövő hatalmas kérdőjel. Talán rám szerencse vár, te elszürkülsz. Biztattál, de nekem már van kialakult véleményem. Ha befejezem a tanulást, semmivé válok.
Van értelme a tanulásnak? Mit érek vele? Hová jutok általa? Jobban megismerem magamat. Nemcsak a felszínt – arcomat, hajamat, ruhámat – veszem észre, előtűnik az is, ami a tükör mögött láthatatlan. Amit egy kisgyerek kíváncsian keresgél. Én már megtaláltam ezt a valamit. Ijesztő. Kíméletlen karikatúra egy poros napsugárba kapaszkodó jellemről. Csodára váló torzszülött. Vibráló holdfény. Ezt látom a tükrön át. Fontos ezt tudnom? Kell éreznem, hogy az értékszint alatt élek? Miért legyek tisztában magammal? Mire jó, ha öntudatosulok? Ha rájövök, hogy csak a létre alsó fokán tépelődöm? Nő a távolság a világ és énköztem. Kinek és mire jó ez?
Iszonyodom mindentől, mégis kapaszkodom mindenbe. Nem akarok kimenni a társalgóba. Egyedül vagyok a lemezjátszó köré gyűlt fiúk és lányok között. Valami hiányzik.
És itt a gombóc megint.
Mindjárt becsöngetnek a tanulószobára, gyerünk elbújni a vécébe. Aztán visszalopakodtam a hálóba, és ott tanulok. A tanulószobában folyton elkalandozik a figyelmem. A két üvegfalon át gyönyörű hegyeket látok. Napnyugtakor a legvarázslatosabbak. Nézem és ámulok. Kizárom a tudatomból a jelent, a civilizációt és képzeletben már ott is vagyok a hegyek között. Őskor. Rajtam kívül nincs ember a földön. Nyugodt világ. A csönd is alszik. Sivár, de csodálatos táj. Az ember, aki az első fát kivágja, valamikor a távoli jövőben jelenik majd meg.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.