Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


34 évesen

2009.05.19

34 évesen

Vendég vagyok egy különös világban, új értékek között. Minden más, mint amit eddig tapasztaltam. Az emberek kicsit merevek és szabályfaragók, de hősök, mert túllépik a jellegtelen témákat, és a lét nagy kérdéseivel próbálnak szinkronban maradni. Szeretek itt lenni, de vendégségem csak addig szólhat, amíg a reggeli felkelésnél és az esti lefekvésnél van segítségem.
Eltelt a tél, és a segítség elhagyott. A nyár vidám, de sietős.
Új ruhába öltöztek az esztendők. Társak, barátok, új keretek között. Ma tavaszi zápor öntözte a délutánt. Amikor véget ért, az eget széles szivárvány kerekítette le. Úgy ívelt át az oszló felhők között, mintha ígéreteit szórná szét. Légy, aminek lenned kell, s én azzá leszek, amivé válnod kell. Megpróbáltam. Nevetés, derű, szeretet. De a fonalat valahol valahogy elveszítettem. Nem lettem az, amivé lennem kellett volna, és nem váltam azzá, amivé válhattam volna. Győzelem és elbukás – ez a rend. S közben kérdések sorakoznak egymás után. Miért, meddig, mi célból? Folytonos keresés. Nem a szenvedés az, amit határok közé zárva meg kell élnünk, hanem az állandó keresés.
A halál szele csúnyán megcsapott. Búcsúznunk kell. Mit is mondjak? Köszönöm az életet, vagy inkább mégse kellett volna? A temetés hosszú és hihetetlen. Ő érzett, gondolkodott és életet adott. Küzdött és megadta magát. Szigorából életfájdalom szólt, és fájdalmából kemény szigort kovácsolt. Most megalkudott a lét örök rendjével, és tehetetlenül közli békéjét, amire nincsen magyarázat. Miért? Miért ez a hang és miért ez a némaság?
Emlékektől visszhangzik az este: az első benyomások, barátságok, a virágok hatalma ott kinn a mezőn, a madarak kergetőzése, amit a kórházak ablaka foglal keretbe, a felhők kavargása, az ég és a föld egybefonódása, a vörös naplementék látványa, mind-mind mesét mond a múltról, amely valahol elveszett és megfoghatatlanná vált. A hátizsák dagad és nem könnyíthető. A ránk kötözött súlyokat senki más nem érintheti. A szavaknak nincs hatalmuk. A kezek nem érintkeznek egymással. Nincs összekapcsolódás. Az ember attól ember, hogy képességet kapott a segítségnyújtásra. A támaszok mégis sorra összeomlanak. Hol a hiba – kérdezem –, és miért csak a jó törekvés csorbul meg? Érintésre tárjuk kezünket, de elrántjuk másokét. Szépen szólnánk, de bántás hagyja el ajkunkat. Mosolyogni szeretnénk, de megvetés rajzolódik arcunkra. Minden ember része a közös bűnnek. Csalódások, elkeseredések, színtelen álmok töltik el belső otthonunkat. Kapaszkodót keresünk. Mindenki vágyakozik valaki után, akire rábízhatja magát. A világ tele van tragédiával és jogtalansággal. A látható dolgok bomlása a láthatatlan felé irányítja figyelmünket. És keressük azt, akinek léte és működése túlhaladja az emberi fogalmakat, aki az igazságosság végső biztosítéka. Az idő behatárolt a keresésre. Csak az első mentőautó szirénájától az utolsó mentőautó szirénájáig tart.

    „Az Úr útjának kezdetén alkotott engem,
    művei előtt réges régen.
    Az ősidőkben formált engem,
    kezdetben, a föld keletkezése előtt.
    Mikor még nem voltak mélységek, megszülettem,
    mikor még nem voltak tele a források vizei.
    Mielőtt a hegyek helyükre kerültek,
    a halmok létrejötte előtt megszülettem,
    amikor még nem alkotta meg a földet, a rónákat,
    még a világ legelső porszemét sem.
    Ott voltam, amikor megszilárdította az eget,
    amikor kimérte a látóhatárt a mélység fölött.
    Amikor megerősítette odafönt a fellegeket,
    amikor felbuzogtak a mélység forrásai,
    amikor határt szabott a tengereknek,
    hogy a víz át ne léphesse a partját,
    amikor kimérte a föld alapjait,
    én már mellette voltam, mint kedvence,
    és gyönyörűsége voltam nap, mint nap,
    színe előtt játszadozva mindenkor.”

    (Péld. 8:22-30)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.