Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az első nyaralás (1985. júl. 10.)

2009.05.25

Zebegényben az élet csodálatos volt. A szanatórium, ahol a nyaraltatást megszervezték egy gyönyörű kastély a Duna partján. Az kastély Szőnyi István festőművész otthona volt. Vajon hogy élhetett? Próbáltam elképzelni a hétköznapjait és a megrendezett bálokat. A berendezés impozáns volt. Nekem legjobban a cirádás kandalló tetszett, amin Beethoven mellszobra áll. Elképzeltem benne a tűz ropogását is. A berendezés kialakításában jelentős része volt Maróti Géza szobrásznak. A termeket festmények, szobrok, faragott oszlopok díszítették.
A terasz épp a Duna kanyarra néz. A túlsó partot erdők borítják, és a nap is ott bukott le esténként. Soha, soha nem láttam olyan csodálatos naplementéket, amilyenekben a teraszon üldögélve gyönyörködhettünk. A vörös nap még vörösebben csillogott a vízben, mint az égen. Olyan volt, mintha belemerült volna a Dunába esti fürdőt venni.
Nagy élményt jelentettek még a hajók vonulása is. Ahányszor megjelent egy hajó, és a kastély elé ért, dudált. Azt mondták, ez a szokás még a festő életében kezdődött, s azóta tradicióvá vált. Talán ettől élt a Duna, amit leírni nem lehet, csak átélni. Nem önmagában gyűrűző víztömeget láttam, hanem a viz a szemem előtt viháncoló életét.
Július 2-án elsőként érkeztem a kastélyba. Az útra Chakka és Gil is elkísért, de mamusék nem maradtak sokáig, így hamar elköszöntem tőlük. Egy szakképzett ápolónő Laura fogadott, és két tanuló lány, Hanna és Betty. Megmérték a vérnyomásomat, amit kicsit furcsállottam, mert kórházhangulata volt a dolognak. Szerencsére tompította rossz érzéseimet az, hogy hosszan elbeszélgettünk. Utánam elsőként T Julianna érkezett, ő 37 éves múlt. Az ő vérnyomását is megmérték, majd a 48 éves G Illa következett. Nem sokkal utána megjelentek a szervezők, vagyis a Mozgássérültek Egyesületének dolgozói. Jót beszélgettünk velük is, a tervek kitárgyalása közben sokat poénkodtunk. Utoljára érkezett B Jolly, ő 35 éves volt. Azt hittem, én leszek a legidősebb, közben pont fordítva alakult.
A szanatórium emeleti szobáiban mások is nyaralgattak. Közülük Gisella néni tűnt a legérdeklődőbbnek. 78 évesen olyan fiatalos volt, hogy alig hittem el a korát. Rengeteget kérdezgetett, és meglepetésemre azt mondta, hogy rendkívül érdekes személyiség vagyok. Hát ezen aztán elgondolkodtam. Senki nem tartott még érdekesnek. Mitől is lehetnék az?
A főnővérünk Julianna volt. Én őt tartottam érdekesnek. Hitt Istenben, és furamód nem agitált.
Minket a kisnővérek láttak el. Lelkesen segítettek, és mindennap elvittek bennünket sétálni. Megismertem Zebegény utcáit, házait. Egyszer a katolikus templomot is kinyitották, hogy nézzük meg.
T. Julianna ritkán tartott velünk. Szívesebben rajzolt, pedig olyan súlyosan sérült volt, hogy a kezét is alig bírta mozdítani, s a beszédét nehezen lehetett megérteni.
Barátságokat nem kötöttünk, mindenki annyira más érdeklődésű volt, de jól éreztük magunkat.
A szanatórium orvosától, Saloki doktortól kértem egy igazolást az állapotomról. Simán adott, nem úgy, mint itthon a falu orvosa. Még egyházi ajánlást kéne szereznem. Ezekre van szükségem ahhoz, hogy elektromos kocsit kérjek Bécsből, egy alapítványtól.
Zebegényben kevesebb gyógyszert szedtem. Valahogy nem volt rá szükségem. Annyi öröm ért, hogy sose éreztem feszültséget, nyugtalanságot.
Újra itthon vagyok. Minden a régi. Kérem Istent, ha van, segítsen élni!

1985. júl. 10.