Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Karácsony előtt (1986. dec. 15.)

2009.07.20


Már csak 10 nap van karácsonyig. Aztán a szilveszter és az újév. Bárcsak történne valami az új évben. Megérem-e? Mindig a halál foglalkoztat. Olyan vagyok, mint egy élő halott. Úgy érzem magam, mintha folyton áram keringene bennem. Vibrál az egész szervezetem. A szívem gyakran nagyon gyorsan és hangosan dobog. Hallom. Szörnyű hallani. Olyan, mintha dobot vernének bennem. Sok gyógyszert szedek, rendszertelenül. Éjjelenként erős szívdobogásra riadok fel. Annyi erőm sincs, hogy a kikészített tablettáért nyúljak. Nem bírom megmozdítani a kezem. Átkiabálok mamusnak a másik szobába, iszonyú félelemmel, hátha nem hallja meg, és meghalok. Akkora halálfélelmem van, hogy le sem merem írni. Nem merek róla írni senkinek, még gondolni se bírok rá. Isten, ha létezik, nem hagyhat értelmetlenül elpusztulni, mint egy kutyát. Még semmi értékes dolgot nem csináltam az életemben! Így nem tűnhetek el a föld színéről! Tündérrel néha beszélgetek Istenről. Okosakat mond, de szeretném, ha egyszer valami nagyon okosat mondana, olyasmit, amire csak vissza kell emlékezni, és lecsillapodom tőle. Nem tudok közös nevezőre jutni Tündérrel kapcsolatban de önmagammal sem. Nem tudom, mit érzek Tündér iránt. Ragaszkodom hozzá, pedig fölidegesít azzal, hogy nem ért meg úgy ahogy annak idején Susan és Agnes vagy én nem látom rajta. Nem tagadom, kedves és türelmes, hetente meglátogat, néha kétszer.
Egy őszi napon elvitt hozzájuk is. Tündéréknél százszor jobb volt, mint itthon a legjobb időszak. Igaz ott is nagyon féltem az egyedülléttől, azonban Tündér mamája annyira gondomat viselte, hogy a munkahelyéről többször felhívott, rendben van-e minden. Tündér mamája gyermekorvos, a papája professzor, és daganatos betegeket gyógyít. Náluk is nagy volt a csend, de az a csend nem olyan, amilyen a miénk. Az nyugalmas, békés. Tom és Tündér gyakran elvitt sétálni. Voltam velük a várban is, és színházban, ahol a Koriolanuszt néztük meg. Rettenetesen féltem az elsötétítések ideje alatt. Közben irtó erős zúgást lehetett hallani. Úgy hatott rám, mint valamilyen súly, amely össze akar roppantani a sötétben.
Tom és Tündér jegyben járnak. Tomot még Coldtownban ismertem meg.
Egy reggel Tündér megkérdezte, szerintem, összeillenek-e. Azt feleltem, nem, mert így éreztem. De Tündér határozottan azt válaszolta, hogy igen. Ő így érezte.
Egyszer elmentünk egy református templomba, egy neves lelkészhez beszélgetni. Jobbára csak hallgatott bennünket és bólogatott. Láttam rajta, hogy a kínjaimat a hitem hiányának tekinti. Később kihirdette, hogy jelentkezzen az, aki segíteni tudna kiemelni kicsit az itthoni magányból. Jelentkezett egy főorvosnő, januárban 3 hetet tölthetek az osztályán, ortopédián. Gondolom tornáztatni fognak, meg ilyesmi. Amíg Tündéréknél voltam, meglátogatott egy pszichológus és egy pszichiáter. Mindezt Tündérék szervezték meg. A pszichológus, is a Torockó téri református templomba jár. Nagyon szimpatikus volt. Megkérdezte, milyen házban szeretnék lakni. Azt feleltem, olyanban, aminek minden oldala üvegből van. Csak erre emlékszem, másra nem. A pszichiátert Tündér mosolygós mamája kereste fel. Ő gyógyszert javasolt. Nagyon szomorú voltam, amikor két hét után haza kellett jönnöm Tündéréktől. Tündérrel egy hétre a nyaralójukba is eljutottam. Tommal és Tündérrel sokat sétáltunk, és énekeltünk. Csodálatosan éreztem magam. Kevés volt számomra az a hat nap, kár, hogy úgy emlékszem azokra is, mint egy filmre. Az a rossz ezekben a kimozdulásokban, hogy az út mindig visszavezet ide haza, az egyhangúságba. Ahogy közeledik a tél, úgy leszek egyre feszültebb, nyugtalanabb. Nincs kedvem olvasni, és nincs kedvem semmit sem csinálni. Nem is tudnék könyvre figyelni, az állandó félelem nem enged. Nem értem, mitől félek ennyire borzalmasan. Fejembe száll a vér, majdnem elájulok. Este, amikor mamusék föltekernek Polly nénihez, számolom a perceket, alig bírok magammal. Ha csupán 5 percre mennek ki, már az is nagy megpróbáltatás. Hallom a kilincs zörrenését, és elönt a forróság, ami csak fokozódik míg egyedül vagyok a lakásban. Ha bent van valaki, attól félek, hogy mindjárt kimegy, ha kint van, attól, hogy nem jön vissza. Az elájulás tart a markában. Állandóan rettegek. A félelem letaglóz. Ezt az őrületet alig lehet elviselni. Tömöm magamba a nyugtatókat. Talán semmit sem érnek, vagy már nagyon megszoktam. Az orvos flegma kedvességgel mosolyog, - próbáljak csinálni valamit - mondja, és gyorsan elsiet. Grethy egyre gyakrabban kiabált velem, hogy tönkreteszem mamust az állandó hisztimmel. Azt mondta, mamusnak, sokkal több baja van, mint nekem, és én csak ráteszek még pár lapáttal. Szerinte nekem van a legkevesebb problémám. Nem kell pénzt beosztani, munkába járni, megkapok mindent, ami szükséges. Grethyék vasárnaponként, délelőtt jönnek hozzánk. Peeték is elég sokszor beállítanak, Rapi tündéri, most 8 hónapos. A hétvége mozgalmasabb annyiból, hogy több arcot látok magam körül. Viszont nyomasztóbb a temérdek pletyka, kritizálás miatt. Nincs olyan rokonunk, akit ne szólnának meg. Hétköznap Edith jár hozzám tanulni, de csak összecsapja a leckéit, s már hült helyét se látom. Néha ugyan segít, ha szükséges, de hamar eltűz. Ritka is benéz olykor-olykor percekre. Judy szintén csak futó látogató. Rajtuk kívül Ilon egyszer-egyszer. Más talán nem is jön. Kár, hogy azok, akikkel levelezek, nem tudnak meglátogatni. Főleg Julianna leveleit szeretem. Julianna még mindig főnővér a szanatóriumban. Idén nem szerveztek oda üdülést. Mit is mondjak még? Az életnek nevezett semmi tovább folydogál. Papus szokásai nem változtak, mamus takarítani jár hetente háromszor, s én lesem a madarakat.

Elfáradtam. De legalább az idő eltelt kicsit. Meg kéne próbálnom minden nap írni keveset.

 

1986. dec. 15.