Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Levél Juliannának (1986. febr. 6.)

2009.06.28

Kedves Julianna!

Amióta találkoztunk, nem írtam még, úgy emlékszem. Gyakran készültem rá, de mindeddig elmaradt. Julianna levele a hazai címemre érkezett, ezért kicsit megkésve olvastam el. Egy ismerős kislány postázta ide, Coldtownba. A levélből kitűnik Julianna lelkiállapotának zuhanása. Frázisszavak helyett a Gyöngyszemek az Újszövetségből című könyvből szeretnék idézni. Január 22-re ezt írja: „Gondterhes óráidban, amikor teljesen egyedül érzed magad, és nincs, aki csak egy jó szót is szóljon, amikor úgy érzed, Ő is távol van – ne hidd, hogy elhagyott. Nem feledkezett meg rólad. A szükség idején megérkezik hozzád, csak várd Őt jobban, mint az őrök a reggelt.”
Valamikor novemberben Coldtownba költöztem, teljesen váratlanul, néhány ruhával csupán, minden füzetemet, rajzomat sőt a naplómat is magam mögött hagyva. Csak annyi időm maradt, hogy bezárjam őket egy szekrénybe. Teljesen megváltozott az életem. Társaság vesz körül és végre néha tudok nevetni is. Megmenekültem a keserves téli magánytól.
A karácsonyi időszakot otthon töltöttem, kellemesebben, mint az azelőtt bármikor.  
22-én húgomékhoz mentem, új lakásukba. Sógorom jött értem, aki taxis.
23-án papus távozhatott a kórházból, ahol kivizsgálás miatt feküdt december elejétől. A konkrét betegségéről nem tud senki semmit, mamus sem jár utána. Állítólag nincs komoly baja, csak könnyen belázasodik. Nekem ez furcsa, ok nélkül miért lázasodna be?.
24-én húgoméknál, az új lakásban tartottuk meg a karácsony szent estéjét. Eljöttek mamusék is és sógorom szülei is. Sajnos köztük a hétköznapokban elég nagy a távolság, jó, hogy legalább egy karácsony összehozza őket. Az este viszonylag tűrhető hangulatban telt el. Finomakat ettünk, ajándékokat osztogattunk és nagy borozgatós társalgás folyt. Én a gyerekekkel beszélgettem a szobájukban.
25-én mentem haza. Furcsa volt otthon lenni. Idegennek tűnt minden, pedig alig 2 hónapot tartózkodtam távol. Sokan meglátogattak, nem unatkoztam. Ha hosszú időre érkeztem volna, nem így lenne. Nem tartanának olyan érdekesnek. Így csodabogár voltam, aki évek után került el otthonról, mint egy megszokott bútordarab, azzal a különbséggel, hogy a bútort általában kilökik, én pedig önként jöttem el és térhettem vissza. Mégis elvágytam hazulról, de nem ide, Coldtownba. Ez különös érzés volt. Olyan helyre vágytam, ahol bizton érezném, ide teremtettem. Azonban Coldtown egyfajta menedéket jelentett, tehát út vezetett felé. Erre az útra rá kellett, és rá kell lépnem, úgy vélem.
December 31-től január 5-ig nálunk voltak húgom iskoláskorú gyerekei. Sokat veszekszenek, de igyekeztem türelmesnek lenni hozzájuk. Jobban sikerült, mint régen.. Esténként meséltem nekik, József történetét is felolvastam a Bibliából, amit átbeszéltünk. Szó esett az imádságról is, ami mamus jóvoltából gyakori téma a családban. Azt mondtam nekik, egyszerű szavakkal is lehet imádkozni, és az imádságba a köszönet is beletartozik. Megkérdeztem, hogy ők mit köszönnének meg. A 6 éves kisfiú azt felelte: azt, hogy a szülei, ő maga és én megszülettünk. Megkérdeztem, van-e szerinte nagyobb dolog, amit megköszönhet. Azt válaszolta: igen, az, hogy Jézus megszületett. Nagyon meglepődtem..
A gyerekek szilveszterkor is velünk voltak. mamusék a saját szobájukban TV-t néztek, mi az én szobámban búcsúztattuk az óévet. A gyerekek zenére ugrándoztak, táncoltak éjfélig. Olykor játszottak, vagy egy számomra összeállított produkciót adtak elő. Végtelenül aranyosak voltak. Az iskola újrakezdése előtt szomorúan váltam el tőlük. Húgomék 5-én hoztak vissza Coldtownba Valeryékhoz. Izgultam, hogy jó időpontban érkezzem. A napot megbeszéltük, de sajnos az időpont nem. Valeryék filmet néztek videón a kisszobában. Közéjük ültem, és így hatan lettünk. El se tudom mondani, mi zajlott le bennem. Görcsös sírhatnékom támadt. Gyakran könnyeztem, és féltem, hogy észreveszik. (A Hegedűs a háztetőn-t nézték meg angol változatban.) A film után mindenki átvonult a nagyszobába, fényképeket nézegetni. Valery látta rajtam, hogy erőfeszítések árán fojtom vissza a sírást, és visszajött hozzám a kisszobába. Ott beszélgettünk. Megtudtam, hogy Lídi súlyos betegen ágyban fekszik. Valery azt javasolta, hogy azon az éjszakán aludjak náluk. Nem tudtam, mit feleljek. Gilli, a segítő kb. a megbeszélt időpontban érkezett. Véleménye az volt, hogy nyugodtan mehetek Lídihez, mert csak akkor betegszem meg, ha Isten is úgy akarja, legyek bárhol. Végül, miután megláttam, hogy Lídi ugyanabban az ágyban fekszik, amelyben én szoktam aludni, Valeryt választottam.
Másnap ismét felvetődött a kérdés, hogy hol legyek. Valeryt meglátogatták a szülei, és visszahozták a kisfiát. Így kerültem néhány napra Evelynhez. Eléggé összebarátkoztunk, de tudtam, hogy novemberi érkezésemkor nem akart befogadni, és ez feszélyezett. Mindig attól féltem, hogy jelenlétemmel zavarom. Egy hét elteltével megint Lídinél laktam. Nagyon hívott magához. Ezután olyan napok következtek, amelyeket a kellemetlenek közé sorolok. Lídi sok mindenben erőszakos, szemrehányó, ingerült volt, tele olyan félelmekkel, hogy milyen könnyen kirabolhatják a lakását. Tudtam, nekem egy szavam sem lehet. Elszorítottam a bennem hatalmaskodó feszültséget. Egyszer, mögöttem zűrzavaros reggellel, (amit most nem részletezek), dél körül a teraszajtónál napoztam, és résnyire nyitva hagytam a bejárati ajtót. Lídi váratlanul hazanézett és felháborodott. Azt kiabálta, hogy képzelek ilyet, bárki bejöhet, és ellophatják a konyhai felszerelését. A két ajtó közül az egyiket be kellett zárni. Közben átviharzott Evelynhez, és közölte vele erélyesen, hogy vagy átjön hozzám azonnal, vagy bezárja az ajtót, és akkor kintről nem nyitható. Ez nekem rossz, hiszen nem tudok ajtót nyitni. Lemondtam a napozásról, és becsukattam a hátsó ajtót is. Miután Lídi visszatért a munkahelyére és egyedül maradtam, sírva fakadtam. Kavargott bennem minden, és úgy döntöttem, ha egy bizonyos időpontig nem toppan be Valery, értesítem mamust, hogy vigyenek haza. Valery beállított, és elmeséltem neki a nap eseményeit. Elsietett, és pár perc múlva azzal tért vissza, hogy Evelyn vár, máris átköltözhetek hozzá. Pillanatok alatt lezajlott minden. Lídi megdöbbent, amikor megtudta mi történt. Először dühösen áthozott néhány ott felejtett holmit, majd később azzal állított be, hogy az Úrtól már bocsánatot kért, most tőlem kér, és bocsánatomat bizonyítsam be a visszahurcolkodással. Közben megtudtam, hogy problémák vannak vele a munkahelyén, és valószínűleg otthon, az ünnepek között is olyasmiben volt része, amit nem bírt feldolgozni magában.. Maradtam Evelynnél, de sajnos nem nyugodtam meg. Evelyn gyötrődni kezdett, kínlódott, mert nem Isten szerint jártunk el, és olyan nyomasztó hangulatba kerültem, hogy egy hét múlva újra sírógörcseim lettek. Vasárnap nagy meglepetésemre betoppant Gilli két lánya és veje, hogy elvisznek a templomba. Ekkor már egy hete Gilli betegállományban volt. Megcsúszott az úton, és kiújult a lumbágója. Templom után Gilliékhez vonultunk ebédre. Azt hittem, csak egy délutánt töltök velük, ám egy hétig maradtam. Jól éreztem magamat náluk. Megnyugodtam. A 3 éves kis unoka nagyon megkedvelt, én is őt. Evelyn közben lecsillapodott, és a hét elteltével a visszatérés könnyen zajlott le. Tehát jelenleg nála lakom, kb. február végéig. Márciusban talán már intézetben leszek (a Macri házban). Erre tegnap kaptam ígéretet. Tegnap, február 4-én volt az alkalmassági vizsgálat napja. Lehullott a hó, ezért Valery nem mert autóba szállni. Taxit hívtunk. Valery elkisért.. Először ortopédiai vizsgálaton kellett részt vennem. Végignézték néhány izmomat, úgy éreztem, mintha műtőasztalon feküdnék. Ezután és átküldtek a pszichológus szobájába. Itt meg úgy éreztem, mintha a lelkemben turkálnának. Összesen, mindent egybevéve 2 órán át nyúztak. Teljesen kimerültem, a fejem megfájdult. Azt mondták, márciusban behívnak próbaidőre és ezalatt ideggyógyászhoz is elvisznek, egyrészt, hogy fényt derítsenek a szívpanaszaimra valamint félelmeim okára. Itthon a lányok, mintha legszívesebben lebeszélnének erről, mondván, Isten a legnagyobb ideggondozó.
Munka ügyben választ várok a Nyugdíjfolyósító Intézettől. Kérvényeztem, hogy a segélyemet minősítsék nyugdíjjá. Ettől függ majdani munkavállalásom.
Julianna, köszönöm hogy levelet írt Székesfehérvárra a püspökségre az érdekemben. A püspök atya megírta milyen nehéz elektromos kocsit szerezni, és hogy személyesen fordult a Karitasz Központhoz. Nemrég válaszoltam neki. Közben megismerkedtem egy lánnyal, akinek a testvére Frankfurtban él. Andrea igen jóságos. Felajánlotta, hogy a testvérén keresztül egy keresztény gyülekezet segítségét kéri. Ez református vonalon történne.
Egyelőre úgy érzem, mintha egy rét vagy tó közepén lennék, látom a horizontot, de homályosan. Remélek valami jót és tudok nevetni.
Innen a középről küldöm üdvözletemet sok-sok szeretettel!

1986. február 5.