Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Valeryéknál (1985. május 20.)

2009.05.18

Végül mégis elmentem Valeryékhez tegnap. Jaj, rettenetesen izgultam! Amikor Valery megjelent, a szívem dobolását a torkomban éreztem, pedig kitartóan nyugtatott.
 - Mindent pontosan megszerveztem - hajtogatta, miközben a fák és a házak, mint ismeretlen objektumok suhantak el mellettünk. Fél órás utunk egy családi háznál ért véget. A lakás elõtt Valery dudált egyet-kettõt, mire az ajtón jónéhányan kitódultak. Ekkor ismertem meg Gillyt, akirõl Valery már sokat mesélt. Gilly mögött ott állt a két unokája és a lánya, aki kiemelte a kocsimat a csomagtartóból, majd engem az autóból, és valahogy összerakott minket, engem és a rongyos szekeremet. Mindenki végtelenül kedves volt.
 "Milyenek lehetnek ezek az emberek? - kérdeztem magamtól, és csak néztem-néztem õket.
 Kis idõ múlva nekieredtünk az útnak, csak úgy, Valeryék háza felé. Nem kellett sokat gyalogolnunk. Apró házak elé értünk, mindegyik egyforma volt. Útközben találkoztunk Mickkel, aki elektromos kocsival tekert. Hú, de szeretnék én is ilyet!
 A délutánt Valeryéknál töltöttem. Egészen meglepett, hogy milyen sokan felkerestek. Gyorsan híre ment a lakótelepen az érkezésem, vagy tán már tudtak is róla. Elsõnek Cathrin toppant be. De megváltozott! Míg én csipkerózsika álmomat aludtam odahaza több, mint egy évtizeden át, a világ teljesen átalakult. Cathrine a szobatársam volt abban az intézetben, ahol a gimit végeztük. Meglátogatott Ilon is, akinek most vasárnap lesz az esküvõje. Váltottam velük pár mondatot, de a legtöbbet Valeryval és Ivettel beszélgettem, jobban mondva õk beszéltek szinte egyfolytában. Azt mondogatták, bûnösek vagyunk mindnyájan, innentõl azon töprengtem, milyen bûnöket követtem és követek el.
 Egyszercsak beállított Gilly lánya, idetolt, odatolt, s a végén egy Barkaszban találtam magam. Mire felocsudtam a váratlan helyzetekbõl, megérkeztünk egy templomba. Sose jártam eddig református templomban, csak katolikusban valamikor kisgyerekkoromban, ahol legalább a szobrokat lehetett alaposan megnézegetni. Itt nem láttam egyet sem. Bár nem akartam, mégis az első sorba toltak, ahol alig mertem moccanni.
 Felzúgott a harang. A lelkész az emelvényre lépett és a sok ember a számomra idegenül hangzó bevezetõ után énekelni kezdett. A prédikációból semmit sem értettem. Hiába próbálok felidézni legalább néhány gondolattöredéket, nem tudok. Az járt a fejemben, hogy ha most Isten, ha létezik, megjelenne, vajon mi történne. Letérdelnének-e az emberek, vagy szétszaladnának?
 Az istentisztelet végén mikrobusz vitt minket Valeryékhoz vissza.
 Zaklatott voltam, túl sok dolog történt hirtelen velem. Kapkodtam be a nyugtatókat és nagy erõvel próbáltam értelemmel helyt állni. Úgy éreztem magam, mintha akaratom ellenére dobtak volna be egy kútba, ahol a hírek szerint kincsek vannak, olyanok, amelyekre rá kéne lelnem.
 A beszélgetést Valeryéknál folytattuk. Egyszer csak kitört belõlem a zokogás. Hiába nyeltem nagyokat, nem bírtam visszatartani.
 - Miért sírsz? - kérdezgették, de nem tudtam rá választ adni. Sokan körülvettek, és azt mondták, legközelebb könnyebb lesz. Nem akarom, hogy legyen legközelebb!
 9 óra felé Chatrin besegített Valery Trabijába, és indultunk haza.
Mamusék nagyon vártak. Nem vették észre rajtam, hogy nem sokkal korábban zokogtam.
 Az ágyban sokáig ébren feküdtem. Kavarogtak a gondolataim, és úgy éreztem, mintha az én világom nem a nagyvilághoz tartozna, hanem csak a falakkal burkolt szobámhoz.
 Sok idegen emberrel találkoztam, azonban Valery kisfiával nem, õ a nagyszüleinél nyaral.
 Mit is mondhatnék? Ne, ne legyen legközelebb!
Nem tudom, miért, de ne legyen!

  1985. május 20. hétfõ